Életünk során mindannyian kerülhetünk olyan krízishelyzetekbe, amikor úgy érezzük, veszélybe kerül testi-lelki biztonságunk, kapcsolataink meghittsége vagy akár egzisztenciális stabilitásunk. Egy váratlan súlyos betegség, baleset, szakítás, válás, gyász vagy akár egy erőszakos esemény elszenvedése mind olyan tapasztalat lehet, amely megrendíti addigi egyensúlyunkat. Ilyenkor minden erőnkkel próbálunk megküzdeni a helyzettel: kapaszkodókat keresünk, különféle megoldásokkal próbálkozunk, hogy újra talajt találjunk a lábunk alatt. Ha azonban ezek a kísérletek nem hoznak enyhülést, könnyen elveszíthetjük belső stabilitásunkat, és nehézzé válhat újra kapcsolódni önmagunkhoz, másokhoz vagy akár az élet értelméhez.

 

Terapeutaként a szerepemet leginkább egy serpáéhoz hasonlítom: olyan tapasztalt kísérőhöz, aki együtt halad a másikkal az úton — legyen az ködbe burkolózó, bizonytalan ösvény vagy meredek hegyoldalban kanyargó út. Valakihez, akivel megosztható az elengedés fájdalma, a veszteség gyásza, miközben lassan megszülethet egy újfajta önazonosság és életérzés.

 

Szemléletem legközelebb az egzisztenciális-humanisztikus terápiás megközelítéshez áll, amely a jelenben megélt tapasztalatokra és a terapeuta–kliens kapcsolat gyógyító erejére helyezi a hangsúlyt. Egy biztonságos, elfogadó kapcsolat segíthet abban, hogy az ember újra rátaláljon saját belső erőforrásaira, és megtalálja a maga útját az élet nehézségei között.

 

Párokkal és családokkal való munkám során különösen fontosnak tartom, hogy segítsünk egymás felé fordulni, és megtalálni azokat a kapcsolódási módokat, amelyekben helye van a másik nézőpontjának, érzéseinek és történetének is. A pár- és családterápia lehetőséget teremt arra, hogy közösen keressük meg a továbblépés és az egymáshoz való újrakapcsolódás útjait. Munkámat az emberi sokféleséget elfogadva és neuroaffirmatív szemléletben végzem.