Eva Pollak
Pollák Éva
Tanácsadó szakpszichológus
Pár-, és családterapeuta
Rólam

„Álmodj Nagyot. Segíts másokat. Ragyogj.”

Érkezésem a családomban valódi csodának számított, hiszen bátyám, és az őt megelőző három generációnyi fiú után szinte nem is hittek a szemüknek, amikor kiderült, hogy lány vagyok. Röviddel ezt követően a csoda megismétlődött, és édesanyám életet adott húgomnak, akivel szinte ikrekként nőttünk fel. Középső gyermekként két oldalról is szeretve voltam: az én nagy, erős bátyámnak, és kicsi, törékeny húgomnak köszönhetően. Ez a különleges családi pozíció speciális feladatokkal is járt: én voltam a béke-kapocs, akit hol tanítgattak, hol ő tanított, akiről gondoskodtak és aki maga is gondoskodott, aki tudta mit jelent felnézni a másikra, de azt is milyen, ha őrá néznek fel. Ezek a tapasztalatok mind hozzájárultak ahhoz, hogy ezt a hivatást válasszam: pszichológus legyek.

Gyerekkorom évei alatt szüleim számtalan új nézőponttal ismertettek meg utazásaink, a művészetek és a tudomány világában tett kalandozásaink során; és sosem szűntek meg bíztatni és hitet adni ahhoz, hogy elérjem, amiről éppen álmodtam. Emlékszem, hogy amikor (7 évesen) beleszerettem a zenébe és eldöntöttem, hogy zongorázni szeretnék tanulni, elfogadták és tiszteletben tartották a döntésemet annak ellenére, hogy a családi kasszában nem volt elég pénz egy olyan komoly hangszerre, mint a zongora. Kértem tőlük néhány üres papírt, és egész délután zongorabillenyűket rajzoltam. Majd megkértem nagymamámat, hogy adjon nekem helyet a nagy íróasztalnál minden délután, hogy gyakorolni tudjam a zongorázást. Nap, nap után kivettem a zongorabillentyűket a fiókból, kiteregettem őket az asztalra, elővettem a kottáimat és játszani kezdtem a zenét, amit belül hallottam, valahol a szívem táján. Nagyapám elhatározottságomat látva felhívott néhány régi jóbarátot és egy héttel az első zongoravizsgám előtt megkaptam életem első pianinoját. A családom megtanított rá, hogy jogom van nagyot álmodni, hinni az álmaim megvalósíthatóságában; és, ha minden nap elég kitartóan dolgozom értük, a világ a segítségemre siet majd, hogy valósággá varázsoljam őket. Ez az egyik olyan üzenet, amit munkám során közvetíteni szeretnék: mindannyian képesek vagyunk álmaink megvalósulásáért tenni.

Középiskolai éveim alatt egy évet Perth-ben, Nyugat Ausztrália fővárosában töltöttem négy helyi család körében, melyek egytől egyig mások voltak. Köztük: a vallásos hétgyermekes család, egy egyedülálló édesanya és vesebeteg gyermeke, egy vidám házaspár és három tinédzser gyermeke, majd végül egy kétgyermekes család, akiknek a kisfia egy komoly genetikai rendellenességgel született, és egy nagyon szerető szívvel. Az ezekkel a családokkal való együtt élés sok mindenre megtanított magammal, az emberekkel és az élettel kapcsolatban. Az élet, pár évvel később (egyetemista koromban) újabb leckét tanított meg nekem: azt, hogy az élet véges. Két barátom elvesztése három év eltéréssel ráébresztett, hogy valóban minden napot értékelnem kell...és segített megérteni, mit jelentettek édesanyám sokszor ismételt szavai: 'sose hajtsd álomra a fejed haraggal a szívedben'.

Egyetemi tanulmányaim végéhez közeledve egy évet Rómában töltöttem Erasmus diákként, egyszerre számtalan kultúrával ismerkedve, hála a többi cserediáknak. Itt ismét megtapasztalhattam azt, amit Ausztráliában, hogy a sokféleség jó.

A multikuturalitás azóta életem szerves részévé vált egyrèszt olasz férjem, Gabriele, gyermekeink Anna (2014) ès  Filippo (2016) miatt, màsrèszt a több nyelven való kommunikáció, egyetemi oktatás, illetve idő közben a rendelőmet látogató növekvő számú expatriótának hála.

Hiszek benne, hogy mind egyediek és különlegesek vagyunk; hogy erősségeink, tapasztalataink, és igaz álmaink nem lerombolhatóak vagy elrabolhatóak. Hiszem, hogy minden embernek vannak veleszületett érdemei és ezért képes hozzájárulni a közösséghez. Úgy vélem, mindannyian képesek vagyunk egymást méltósággal és tisztelettel kezelni, lehetőségeket teremteni álmaink megvalósítására; illetve segíteni egymást abban, hogy belső értékeinket felleljük. Ezt mindannyian megérdemeljük, így munkám során ügyelek arra, hogy e szerint a látásmód szerint kapcsolódjak másokhoz - és remélem, ők is így kapcsolódnak majd családtagjaikhoz, barátaikhoz, ismerőseikhez.